- Parancsoljon. Jó étvágyat -osztom ki az utolsó péksüteményt egy kedves idős néninek, majd rutinosan lecserélem a megszokott munkaruhámat.
- Jó napunk volt ma is -mosolyog rám munkatársam. Ezen a napon nem Soheeval voltam beosztva, de nem is bántam. Még egy kérdés tőle, és megfojtom.
- Szerintem is -helyeslően bólintok, majd megvárom, míg mindketten kiérünk az épületből, és gondosan bezárom az ajtót.
- Akkor holnap találkozunk -mosolyog rám, majd gyorsan megölel.
- Utolsó nap a héten, végre -ujjongok magamban, holott nekem még csak azután kezdődik a munka. Így utólag rossz ötlet volt pikniket szervezni, ráadásul Bomi sem segít benne nekem.
- Nekem mondod?- nevet.- Szia, Hani.
- Szia, Baekhyun -integetek távolodó alakjának.
Hazaérve isteni illatok csapják meg orromat, amik a konyhából jönnek. Lássuk be, egyáltalán nem összehasonlítható a szokásos égett szaggal, ami általában fogadni szokott. Lerúgom cipőmet, eldobom táskámat és hagyom, hogy az orrom vezessen. A nappalin áthaladva rend, és tisztaság köszön vissza rám, a szárító tele van friss, mosott ruhákkal. Hol vagyok, és hol a lakásunk?
- Mi folyik itt?- adok hangot értetlenségemnek, miközben belépek a konyhába.
- Ez amolyan "bocsánatkérő vacsora a legidiótább barátnődtől" -áll fel a megterített asztaltól Bomi, majd a nyakamba veti magát.
Hezitálok kissé, hirtelen fel sem fogom, hogy mi történik, de gyorsan viszonozom gesztusát. Ölelkezésünk után egy széles mosollyal ülünk le egymás mellé.
- Kitettél magadért, ez valami mesés -motyogom teli szájjal.
- Ugyan -legyint, de arcán látom az elégedettséget.- Nézd -teszi le evőeszközeit, komoly tekintete által én is így teszek.- Tudom, hogy gonosz voltam, a lehető legkényesebb témával támadtalak le azon az estén, de tudnod kell, hogy nem volt szándékos. Szeretlek, Hani. Te vagy a legjobb barátnőm, mindig kiállok érted, sose hagynám, hogy szenvedj. Szeretném, ha elfelejtenénk ami történt, örülök neki, hogy te és Sehun képesek vagytok megint normálisan viselkedni egymással -hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem estek jól a szavai. Bomi mindig is kemény lány volt, hihetetlenül makacs személyiséggel rendelkezett, és csupán kevés ember ismerhette a valódi, törékeny mivoltát. Hálás voltam neki, hogy előttem sose rejtegette ezt az énjét.
- Szeretlek, Bomi -álltam fel, és szélsebesen öleltem magamhoz a kis idiótát.
Bomival együtt fürödtünk. Mikor depisek voltunk mindig ezt csináltuk, most viszont jobban közrejátszott a beszélgetésünk, amit nem akartunk félbe szakítani.
- Akkor segítesz a Sohee-Luhan randival kapcsolatban?- néztem rá kiskutya szemekkel, miközben kikászálódtunk a zuhany alól.
- Számíthatsz rám.
- Köszönöm. Holnap még dolgozom, szóval betudnál vásárolni hozzá? Összeírom a dolgokat és reggel indulás előtt odaadom.
- Tökéletes, holnap nekem úgysem kell dolgozni mennem.
Reggel első dolgom volt Bomi asztalára rakni a cetlit, majd egy pirítóssal a kezemben indultam el otthonról. Hála égnek sikerült időben felkelnem, persze az is segített, hogy Luhan már pár napja nem boldogít, így időben letudok feküdni aludni.
- Micsoda pontosság -köszönt mosolyogva Baekhyun a pult mögül.- Csodálkozol? Végre rendesen kitudom aludni magam -kiáltom ki, miközben átöltözöm.
- Remélhetőleg mostantól otthon fog aludni -ülök le az egyik székre a pult előtt. Pénteken nincs nagy nyüzsgés, ilyenkor mindenki szórakozni megy munka után, vagy egyből haza, nem egy kávézóba. Ezért is várjuk annyira, mint a messiást.
- Na mert?- könyököl elém Baekhyun. Elég kíváncsi fajta, de emellett megbízható is. Most, hogy közelebb hajolt vettem csak észre, mennyire jóképű is. Szép, fehér bőréhez igazán illik a mostani ébenfekete haja, és a jellegzetes félmosolya. De nem. Nem érzek semmit iránta. Viszont valaki iránt az érzéseim megint zátonyra futottak, és ezt Bomi számlájára írom.
- Sohee és Luhan holnap randizni fognak -újságolom el, mire Baekhyun hátrahőköl.
- Neeeee, komolyan?- kérdezi lepetten, de mosolyogva.
- Becsszó -mutatom fel kisujjamat, amibe beleakasztja az övét, majd a szokásos rituálé után az akkor betévedő vendégekre terelődik a figyelmünk.
A mai nap gyorsvonatként telt el, Baekhyun sokkal elviselhetőbb, mint Sohee mostanság, de nem panaszkodom, örülök a boldogságának.
- Baekhyun, bezársz te?- kérdeztem az asztalokat törölgető fiútól. A hét minden egyes napján én zártam be, most kihasználom, hogy egy fiút osztottak be hozzám, és már amúgy is átöltöztem.
- Persze, menj csak -legyintett.
- Köszönöm, jó hétvégét -siettem ki az ajtón.
- Neked is -Baekhyun válaszát már csak tompán érzékelte fülem, ugyanis figyelmemet lekötötte a velem szemben feltűnő mellkas. A személy illata ismerős volt. Túl ismerős. Fejemet félve emeltem fel, semmi pénzért nem akarnék vele találkozni, amit nem is igazán értek. Hisz majdnem mindennap látom, mindig ott van nálunk, szétröhögjük együtt a fejünket, de csak akkor, ha más is ott van, ha nem csak ketten vagyunk.
- Szia -mosolya másként hat, mint általában.
- Szia -köszönök neki, majd hátrébb lépek, hisz éreztem arcomon leheletét, miközben köszönt.
- Haza mész?
- Igen. Te is jössz?- indulok el a lakásunk irányába, ő pedig némán követ.
Csend van. Túl nagy csend, és még öt háztömb van hátra.
- Napok óta nem is láttalak. Nem hiányoltad Bomi képét?- kérdezem, próbálok vicceskedő lenni, de ő ezt nem igazán viszonozza. Úgy viselkedik, mint régen.
- Ha megyek is hozzátok, akkor sem azért megyek, mert Bomi hiányzik -enyhén pösze hangja félmosolyt eredményez nálam, de rögtön visszanyerem komolyságomat.- Mindketten hiányzotok egy idő után.
- Sehun...- állok meg hirtelen, amit ő csak később vesz észre, és visszasétál elém.
- Hani, nem akarom folyton megjátszani magam -suttogja, mintha attól félne, hogy bárki is meghallja, pedig a környék csendes, kihalt. Alig meg el egy-két autó.
- Nem értelek -vonom össze szemöldökömet.
- Te is tudod. Bomi is tudja. Luhan meg főleg tudja, hogy nem vagyok ilyen -mutat végig magán, de még így sem értem.
- Miről beszélsz?
- Nem hiszem el -túr hajába, majd vissza is dugja farmerzsebébe kezét.- Tudjátok, hogy nem vagyok ilyen viccelődős típus. Nem szeretek hülyét csinálni magamból, de muszáj. Muszáj, mert máskülönben sose beszélnél velem -fejemet lehajtom.
- Miért?
- Hm?
- Miért most kell ezt mondanod? Eddig minden olyan jó volt. Tudtunk normálisan, kötetlenségek nélkül beszélgetni. Ha kettesben is maradtunk, tudtunk hülyülni. Miért?- néztem végül fel rá, Sehun viszont elkapta tekintetét.
- Tegnap beszéltem Bomival. Felhívott -továbbra sem nézett rám.
- Mit mondott?- megdöbbentem. Miért tette ezt Bomi? Sehun lenne az utolsó, akit felhívna, bármilyen gondja is volt.
- Nem igazán volt józan -végre rám emelte tekintetét, de inkább ne tette volna. Azt hittem lyukat éget a bőrömbe.
- Mit mondott?- hangom már szinte hisztérikusan csengett.
- Azt mondta, hogy miattam vesztetek össze. Hogy feljött az a régi téma. Rólunk.
- Én..- nem is tudtam igazán, hogy mit mondhatnék.- csak egy hülyeség volt, már el is felejtettem -ó, dehogyis.
- Te hülyeségnek tartod? Azt, ami történt?- szemkontaktusunk olyan erős volt, hogy szinte szikra pattant ki közöttünk.
- Te talán többnek tartod?- Sehun nem válaszolt, csak elkapta tekintetét. Szóval nem.
Horkantottam egyet, majd őt kikerülve indultam hazafelé. Lépteket hallottam magam mögül.
Sehun, minek akarsz ezek után is hozzánk jönni?
- Már bocsánatot kértem -törte meg a csendet, mikor már épp az ajtót nyitottam volna ki. Sose beszéltük meg azt a dolgot, ami közöttünk történt, és még most sem látom az értelmét annak, hogy Sehun sem képes ezzel leállni.
- És szerinted az elég?- nézek rá cinikus mosollyal.
Sehun ismét nem válaszolt, én pedig kezdtem megunni ezt a nevetséges játszadozást, így hát befelé indultam.
- Mi mást tehetnék még?- tárja szét kezeit.
- Hagyj békén. Jó az, ami most van.
- Én hiányolom a régi Sehun-Hani hülyüléseket. Mármint, azokat az igazi hülyüléseket, ami előtte volt -szólalt meg Sehun, mikor megnyomtam a lift hívógombját.
- Én is -fordultam hátra.- De ezen már nem igazán tudunk javítani. Nem kérem, hogy legyél megint bohókás, ha nem akarod. Add önmagadat, mert hiába változnál meg, azt sose felejteném el.
- Hani -hangja idegesen csengett, pár másodperc alatt elém került.- Ne próbáld meg rám kenni az egészet. Ahhoz a dologhoz ketten kellettünk, be ne állítsd itt nekem, hogy megerőszakoltalak -búgta a képembe. Legszívesebben felképeltem volna, de igaza volt, emellett .. miért érzem úgy, hogy beindít, ha így beszél?
- Nem állítom be, de csalódtam benned. Én tényleg azt hittem, hogy szeretsz -erőm kezdett elhagyni, majdnem elsírom magam, de nem tehetem.
- Én szerettelek, csak...
- Csak mi? Az anyám jobb bőr volt?- az emlékek gondolatára elvetettem a liftezés elméletemet, elslisszoltam mellette, majd a lépcsők felé vettem az irányt. Csakhogy Sehun gyors, én pedig a fátyolos látásommal lassú vagyok, így esélyem sincs. Neki nyom a falnak, én pedig nem bírom tovább. Kezeimet nekifeszítem mellkasának, próbálom ellökni magamtól, de minden tettem hasztalan.
- Szeretlek, Hani. Mindig is szerettelek -felocsúdni nem volt időm, puha ajkak érnek enyéimhez. Karom lendülne, hogy felpofozzam, de a jól eső, bizsergető érzés arra ösztönöz, hogy beletúrjak barnás hajkoronájába. Pár perces nyelvcsatánknak a levegőhiány vet véget. Sehun beleborul nyakhajlatomba, én pedig minden mérgemet félretéve öleltem magamhoz. Hirtelen Sehun szipogó hangja üti meg a fülemet. Sír.
Óvatosan eltolom magamtól, hogy szemébe nézhessek. A szívem szakad meg, mikor könnyáztatta arcára pillantok. Még sohasem láttam ezelőtt sírni.
- Sajnálom, sajnálom -sírása csillapodott, de még mindig hüppögött. Más helyzetben aranyosnak tartanám Sehunt.
- Én is sajnálom -vallom be.- Nem kellett volna ennyire túl reagálnom, hiszen ismerem az anyámat. Ez volt az egyik oka annak, hogy minél előbb elköltöztem. Csak kissé szíven ütött, mikor közölték velem a barátaid, hogy te meg anyám .. éppen ...- nem akarom kimondani, mert akkor biztos ismét felidegesíteném magam.
- Nem voltam magamnál, kitudja miket tettek az italomba. Napokig még tükörbe se mertem nézni, nemhogy a szemedbe - végig simít alsó ajkamon hüvelykujjával.
Szomorkásan elmosolyodok.
- Csupán azt bánom, hogy emiatt elromlott a barátságunk. De már lehetünk megint jó barátok, ugye?- nézek rá reménnyel szemeimben. Most, hogy kimondtuk, amit gondoltunk, remélem megint tudunk együtt boldogan nevetgélni.
- Most vallottam be, hogy szeretlek és megcsókoltalak. Szerinted azt akarom, hogy a legeslegjobb barinőm legyél?- húzza fel egyik szemöldökét, de mindketten felkuncogtunk.
- Bolond -rázom fejemet.
- Hani -azonnal ránézek.- Elkezdhetnénk elölről?
Ez túl gyors. Túlságosan sok. Nem tudom, hogy mit akarok, és hogy mikor.
- Sehun -lefejtem derekamról kezeit.- Ez nekem sok volt most hirtelen. Hagy gondoljam át, kérlek.
- Rendben, jó éjt -ad puszit arcomra, majd hazamegy.
Fejemet hátradöntöm, így a falnak támasztom teljes testemet. Csak egy dolgot tudok biztosan. Jó nagy szarban vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése